Sokszor egy egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kis fenyő tövébe, és azt mondták: - Milyen szép ez a kicsi fa!

- S ezt a kis fenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora új hajtással lett magasabb, majd újabb egy év múlva még egy hajtással; a fenyőhajtásokból mindig meg lehet mondani, hány éves a fa.

- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim! - sóhajtotta a kis fenyőfa. - Akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba. Madarak fészkelnek az ágaim között, ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogatnék, mint azok ott! És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte.
Elközelgett a tél, csillogó fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kis fenyőt - ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak nem ugorhatták át, megkerülték. O, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér a legtöbbet ezen a világon- áhítozott a kis fenyő.

Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabb fák közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így ágaiktól fosztottan, soványan alig lehetett megismerni őket. Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőről.

Hová vihették? S mi várhat rájuk?

Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:

- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton?

A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:

- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntöttem is őket, de igen magasan hordták a fejüket. Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!

- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.

- Örülj az ifjúságodnak! - intették a napsugarak.

- Örülj az üde hajtásaidnak, a fiatal erőnek, ami betölt.

És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyeztette, de a kis fenyőfa mindebből semmit sem értett. Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak ennél a nyughatatlan, mindig útra kívánkozó fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.

- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Miért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?

- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatoltak a verebek. - Lent a városban belestünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakokon, és láttuk őket: meleg szobában álltak, szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén gyertyák fénylettek.

- És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága.

- És aztán? Aztán mi történt?

- Többet nem láttunk. De ez felejthetetlen szép volt.

- Hát énrám vajon milyen sors vár, megjárhatom-e ezt a ragyogó utat? - sóvárgott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már olyan magas és terebélyes, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenék föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.

- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár.

- Örülj az üde ifjúságnak az Isten szabad ege alatt!

De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejéből telt, s zöldelt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: - De szép fa ez! - és karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejszecsapás, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett, s félájultan feküdt a földön: nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnevelkedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madárkákat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes. Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól: - Ez a legszebb! Ezt választjuk!

Aztán két díszruhás inas egy szép tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a terebélyes cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak, oroszlánnal a fedelükön; hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok, tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött nagy hordóba állították; a hordót senki sem látta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira, a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztették fel gallyaira - mintha csak rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyácskát erősítettek. Zöld ágak között babák ringatóztak - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó milyen szépséges szép!
 
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.

- Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak meggyújtanák már a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e a társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökeret eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve télen-nyáron, mindig?
Mert így képzelte, s a roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás. Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld ágat egy jó darabon.

- Jaj, istenem! - kiáltoztak a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig, ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy valamelyik ékességét elveszíti - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyas ajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.

- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Mi lesz velem?

A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik. A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet sem vetett senki, legfeljebb az öreg dajka pillantott ágai közé, de o is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.

- Most egy mesét! Egy mesét! - kunyeráltak a gyerekek egy alacsony, kövér embernek, odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.

- Itt az erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyü Jánosról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?

- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyü Jánosról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul tűnődve, s azt gondolta: - Velem már nem törődnek! Pedig hát o már kivette a részét a dicsőségből.